Vanicsek Péter

A verseny fotósa

Vanicsek Péter weboldala ›

Egy jó versenyhez nem elég a show. Sokat számítanak munkatársaink is. Nehéz megtalálni a különböző feladatokra a legmegfelelőbb embert. Így voltunk ezzel a fotózás terén is, ami szinte a legfontosabb eleme egy szépségversenynek. Több évbe telt, míg rátaláltunk az „Igazira”, de a fotók bizonyítják a legjobban, miért őt hívjuk ezentúl minden évben. Ő Vanicsek Péter, a ViviCom reklámügynökség tulajdonosa és kreatív igazgatója, akinek munkája 2002 óta emeli rendezvényünk színvonalát. Most munkájáról kérdeztük.

– Gondolom sokan irigyelnek ezért a feladatért?

– Áh, nehogy azt hidd! Gyönyörű, jókedvű és intelligens lányokat fotózni parányi bikiniben a Balaton partján? Borzalmas munka! De tudod, hogy van ez, valakinek ezt is kell végezni...

– Jó, majd ha lesz időnk, sajnálunk... De nem fárasztó?

– Komolyra fordítva a szót: dehogynem! Borzalmasan kemény munka, és amikor végzünk a fényképezéssel többnyire megesküszöm, hogy soha többé nem vállalom. És ezt elég keményen tartom is 10 hónapig, amíg újra fel nem kértek a következő versenyre.

– Mi annyira nehéz ebben, hiszen csak kattintgatsz a kamerával.

– A divat- és modellfotózás legkevésbé a fényképezésről szól. Persze tisztában kell lenned a fényképezés technikáival, a világítás és kompozíció alapvető szabályaival, a nyomdai és internetes megjelenés sajátosságaival. De ez csak a kezdete a dolognak. Egy jó portréhoz ennél több kell, „fel kell nyitni” a modell személyiségét, s rövid idő alatt el kell érnem, hogy feltétel nélkül megbízzon bennem, mint fotósban. A fotózásban nem az a nehéz, hogy be kell állni valamilyen pozícióba, hanem az, hogy a jó képhez mozgósítani kell minden szellemi energiádat, hogy pont arra az ezredmásodpercre a lehető legjobb formába kerüljön a modell és a fotós is. Ehhez például fel kell szabadulni a gátlások alól.

Mindenki érezte már, akár családi fotózások alkalmával is, hogy mennyire undok dolog viselkedni a kamera előtt. S minél inkább nem akarsz viselkedni annál inkább viselkedsz mégis, eljátszod az én-most-egyáltalán-nem-viselkedek szerepet. Miközben persze mindenki szeretné, hogy a legelőnyösebb kép készüljön róla, ezért picit behúzza hasát, kitolja mellét, csücsörít-mosolyog-elgondolkodva néz, szóval valamilyen énkép alapján „üzen” a kamerának meg a majdani nézőnek. És ha ebben a „magányos küzdelmében” nincs egy bizalmi embere, aki segíti, abból semmi jó nem szokott kisülni. Ez a bizalmi ember, a kapaszkodó – a fotós. S ha így vesszük, akkor máris nem pusztán kattintgatásról beszélünk, hanem egy pszichológiai játszmáról: bevállalja, igen vagy nem...?

– Dr Csernus babérjaira törsz?

– Egyáltalán nem, ő provokál, hogy aktiválja a lélek belső immunrendszerét, épp ezért annyira kíméletlen néha. Én inkább megnyugtató, kiszámítható figurát játszom, aki mellett tökéletes biztonságban érezheti magát a modell. Ez főleg a kezdőknek nagyon fontos. S amikor ez a bizalmi légkör létrejön, azt szoktam mondani, hogy „levesszük a maszkot”. Tehát megszabadulunk mindattól a görcstől, póztól, hamisságtól amit magunkra öltöttünk azért, hogy védjük a személyiségünket a külvilágtól, hogy megfeleljünk az elvárásoknak. Nem véletlen mondják azt, hogy a szem a lélek tükre. A szemen keresztül pillanat alatt beleláthatunk valakinek a belső világába, hacsak nem óvja különböző technikákkal. De pont ez a hárítás nem tesz jót a képnek, nem jön létre az az aha-élmény a nézőben, hogy én mintha ismerném ezt az embert.

– Nem magyarázod túl ezt a dolgot?

– De, abszolút lehetséges, de mit tegyek, ha én így látom, így élem meg. S mivel arról kérdeztetek, hogy mitől fárasztó ez a fotózás, ez a válasz. Gondold meg két nap alatt 16 embert kell megismerni, s nagyjából 30-40 perc alatt kihozni belőle a legszebb vonásait. Ez esetben egyáltalán nem önmegvalósításról van szó, hanem arról, hogy a döntőbe jutott csajok jelentős részben ezeken a képeken keresztül jelennek meg a külvilágnak. Sőt tudom, hogy a képek nem ritkán befolyásolják a közönség vagy a zsűri döntését, hiszen nekik nincs annyi idejük megismerni a lányokat, mint nekem. A legtöbbjüknek semmilyen rutinja nincs, viszont tele van szorongással, hogy elég szép-e, milyyennek látja a fotós és egyáltalán, alkalmas-e erre. Ezt soha nem lehet előre tudni. a fotogenitás teljesen megragadhatatlan dolog. Ha pusztán méreteken, arányokon múlna akkor nyilván Barbie baba lenne a nyertes. De amíg bele nem néztem a keresőbe többnyire nem tudom eldönteni, szereti-e majd a kamera a modellt vagy sem.

Mit tanácsolsz, hogy készüljenek a fotózásra a lányok?

Semmi különös: hagyják, hogy a jó dolgok elérjék őket, kényeztessék magukat, sportoljanak, ha úgy érzik szükségük van rá, de ne görcsöljenek bele, inkább csak arra van szükség, hogy igazán jó nőnek érezzék magukat, hogy harmonikus állapotban, s önmagukkal a legnagyobb békében legyenek arra napra. A többit pedig bízzák rám, én mindenkinek drukkolok.

Ha a versenyről kérdeznek, azt szoktam mondani, hogy a közönség azért jön el a versenyre, hogy örüljön, eredendően szeretni szeretné a lányokat a színpadon. Semmit mást nem kell tenni, csak nem kell ebben megakadályozni őket...